2025. júniusban 4 nappal a keszthelyi triatlon előtt gondoltam egy merészet és kitaláltam, hogy nevezzünk be rövidtávra Petivel, aki persze nem vállalta be a rövidtávot, csak a középtávot, azzal a gondolattal, hogy ha már az úszásban lemarad, legyen ideje behozni a lemaradást a bringán és a futáson. Hogy honnan jött a bátorság? Egy úszásedzésen, amikor egyébként még szinte csak mellúszással úsztam, Ádámnak volt egy kijelentése, hogy ha beférek a szintidőbe, indulhatok triatlonon. Több, mint valószínű, hogy ezt nem gondolta komolyan, vagy nem gondolta, hogy én komolyan veszem, amit mondott. Annyira komolyan vettem, hogy rákérdeztem június 10-én a szervezőknél, hogy igaz, hogy már lejárt a nevezési határidő, de esetleg beférnénk-e még a június 14-én rajtoló mezőnybe? Megérkezett a válasz, hogy igen, mehetünk.
Igen ám, de ahogy nézegettem a térképet, akkor döbbentem rá, hogy nem 900 métert kell úszni, hanem 1500 métert. Ekkor már kezdtem izgulni, hogy ezt hogy is fogom megoldani. Ádámnak megírtam, hogy beneveztünk. A következő kérdésáradat érkezett: Van egyáltalán triatlon mezed? Nincs. Neoprém? Nincs. Úsztál már idén nyílt vízben? Nemhogy idén, még egyáltalán nem úsztam nyíltvízben, amióta úszni tanulok. Úgyhogy minden az ellen szólt, hogy induljak, de … már késő volt. Beregisztráltam. A verseny előtt igazából nem izgultam. Este lenyújtottam, hengerezés, ahogy kell, ahogy … gondolom a profik csinálják (mindenkit annak tartok, aki már indult és sikeresen végigcsinált egy bármilyen távot). Tésztaparti, persze, csak husi, tészta nélkül. Másnap megnéztük a Balatont. Széééép és jó nagy hullámok voltak. Érdekes volt ott állni a vízben és várni az indulást. Mondjuk azért előtte megkérdeztem párszor, hogy hol van a mentőhajó és hogy ki fog kihúzni, ha valami gond lesz. Aztán elindultam. Jól lemaradtam a többiektől. Csak küzdöttem a hullámokkal. Persze, hogy mindig akkor jött szembe, amikor levegőt akartam venni. Megnéztem párszor, hogy leér-e még a lábam. Még mindig leér, még mindig. Aztán egyszer csak már nem ért le. Lesz, ami lesz, úsztam tovább. Ez kb. 300 méter lehetett, amikor gondoltam pihenek egy kicsit, a hátamra fordultam, főleg, hogy kapjak egy kis levegőt. És .. megláttam a megmentőmet. Gondoltam megkérdezem, hogy nem zavarná-e, ha kicsit megpihennék. „Jött a válasz, persze, hogy nem, azért vagyok itt.” Belekapaszkodtam egy kajakba (vagy kenuba, már nem tudom), aztán a pihenésből az lett, hogy szóltam neki, hogy lehet, hogy ezt most offolnám. Odajött a mentőhajó és kihúzott a vízből. Nekem itt véget ért a verseny. Már voltak a hajón hajótöröttek, így már nem volt olyan rossz érzés. Bár ők nem a felkészületlenség miatt lettek kisegítve. Igazából nem volt annyira negatív élmény, legalább tudom, hogy ha baj van, akkor lehet segítségre számítani. Mindenesetre tanulságos volt. Valóban meg kell adni a víznek, a versenynek a tiszteletet. Nem szabad felkészületlenül elindulni egy versenyen. Most, egy fél évvel később, amikor már pihenő nélkül leúszok 1000 métert mellúszással, a gyors is alakul nagyjából és végigúsztam a nyarat, még mindig nem érzem, hogy egy 1500 méteres nyíltvízi úszást be kellene vállalnom. Ezzel a kis „elmezavarral” elértem azt, hogy az idei évben egy akár sprinttávú versenyen se vettem részt. De ahogy Ádám írta, edzeni kell tovább.